Mese az örök vágyakozókról - és a kevés kiválasztottról, akik egy nap felállnak és megvalósítják az álmaikat
A macskánk, Koszkosz, aki átlépte a határvonalat
Hétvége van, úgy hogy szakmai bejegyzés helyett hadd mondjak el Neked egy mesét.
Egyszer volt, hol nem volt, megjelent a kertünkben egy icipici fekete gombóc, és úgy döntött: beköltözik. Ez történt két éve, hangos munkagépek közt, egy csupasz földtúráson, egy építkezés zajában, káoszában.
Koszkosz, a macskosz, két év után, ezen a héten megtörte egy rutinját, és csinált valamit, aminek a Te életedre is beláthatatlan következményei lesznek, erről mesélek ma Neked.
Koszkosz, az örök vágyakozó
Van a kertünkben egy kis tó. (Az életcélok listámon a sok közül ez az egyik pont: "Olyan helyen élek, ahol kinézek az ablakon és vízre látok!") Koszkosz minden nap órákat töltött a tó szélén, és bámulta az aranyhalakat. A fenti kép igazából videó is lehetne: ez a macska képes volt órák hosszat így ülni és csak bámulni.
Egy nap, amikor megláttam így ülve, arra gondoltam: hány ember él, hány milliárd, aki egész életében csak bámul és vágyakozik, mint Koszkosz az aranyhalakra? Ül és fotókat néz olyan tájakról, amikre sosem jut el. Ül és a fejében látja, ahogy mások büszkék rá, mások elismerik - ami sosem fog megtörténni. Ül, és olyan emberekről olvas, akik elértek valamit, megszereztek valamit, amit ő sosem fog. Csak ül és vágyakozik, mint Koszkosz a tó szélén.
Ők nem csak szerencsétlenek, hanem már jobb szó lenne rájuk az "elátkozott" - vagy talán még jobb szó a "béna" - nem a testében, nem az izmaiban ... hanem az akaratában.
Koszkosz megtörte az átkot!
Másfél év vágyakozás után Koszkosz a héten olyat tett, amivel mindannyiunkat megdöbbentett. Belecsapott a vízbe és kikapott egy halat.
Először egyet - és aztán a héten az összes halat kiszedte.
Egyrészt pipa voltam rá, főleg mert télen nekem kellett minden nap feltörni a jeget, hogy a halak levegőhöz jussanak, és ez egy fagyos tél volt!
Másrészt viszont itt ülök, és azon gondolkodom: ez a macska hosszú-hosszú vágyakozás után (mennyi másfél év macska évben?) egyszer csak változtatott a viselkedésén. Egyszer csak átlépett vágyakozóból megcsinálóvá.
És nem ez a legnemesebb tett, amit egy ember is elérhet? Átlépni vágyakozóból megcsinálóvá?
Nem őrjítő, ha egy macska leelőzi emberek milliárdjait?
Mert vannak emberek, sőt, ők vannak többségben, akik ott ülnek a tó szélén, karnyújtásnyira az aranyhalaktól, és ott halnak meg a tó szélén, egész életükben vágyakozva, egész életükben anélkül, hogy összeszednék a bátorságukat, és belecsapnának a tóba.
Törd meg az átkot!
Mert ahogy egyszer belecsapsz a tóba és kiszeded az első halat, megváltozik valami, megtörik az átok, ami miatt eddig béna voltál, és rájössz, hogy amitől féltél, az igazából a világ legkönnyebb dolga! Rájössz arra, amit csak kevesen tudnak, hogy a kulcs az élethez igazából nagyon egyszerű: csinálni kell a dolgokat és nem vágyakozni rá.
És ezzel nem csak Téged akarlak bátorítani, de magamat is.
Nekem is megvannak ám azok a dolgok, amiket egyelőre még a tó partjáról bámulok. De gondolom Neked is.
Én megyek, és szisztematikusan, legalább negyedévente belecsapok egy új tóba és megcsinálok valamit, amitől a frász kerülgetett még tegnap. Amitől rettegtem, hiszen mi lesz, ha nem sikerül? Hogy fog rám nézni a piac? Mit gondolnak majd a kollégák, hová lesz a reputációm előttük? Hogy fogom megmagyarázni a családomnak, hogy mennyi pénzt elpazaroltam erre?
És amikor elmondom a csapatomnak, őket is a frász kerülgeti "Gábor, ezt képtelenség így megcsinálni ennyi idő alatt!!!" - mondják, aztán mindig megcsinálják, és mindig büszkévé tesznek :)
"Hogy lehet, hogy annak a tuskónak ilyen jó élete van, én meg csak nyomorgok?!"
Ha engem kérdezel, szerintem ez a kulcs az élethez, ez a "kód": nem vágyakozni kell, hanem leküzdeni a halálfélelmedet, aztán nekiállni és megcsinálni.
Van, akinek ez könnyen megy, mert olyan tuskó, hogy fel sem fogja a veszélyt. És aztán körülötte senki sem érti, hogy hogy lehet ilyen sikeres valaki?
Nekünk, akik nem vagyunk elég tuskók ahhoz, hogy ne érezzünk félelmet és rettegést - nekünk máshogy kell ehhez hozzáállni.
Legjobb elképzelni, hogy már kész vagy vele, már túl vagy rajta - és utána feltenni a kérdést: mi is volt ehhez az első lépés?
A legtöbbször a frásznak az az oka, hogy nem tudod, mit csinálj. És ott a többség meg is bénul. A pár kiválasztott meg megy, és megszerzi a tudást: megtalálja a "guruját", aki már meglépte azt (és akik igazából szívesen válaszolnak, ha megkérdezed: "Te hogy csináltad?!". Vagy mész és megveszed a tudást, ami az első lépéshez kell - Hidd el, sokkal könnyebb úgy belecsapni a tóba, ha tudod, hogy kell!
De a többség eddig soha nem jut el, soha. Megbénul az első akadálynál, mert fél, mert neki az bonyolult - és aztán egy elátkozott álomvilágban ragad egész életére.
Mi az, ami Rád a frászt hozza?
Mi az a tó, aminek csak ülsz a szélén, mi az az aranyhal, amit csak bámulsz?
Sorry, de a statisztika azt mondja: ott fogsz meghalni a tó szélén.
Nem tudom, Te hogy vagy vele, de nekem csak egy életem van, én nem akarok statisztika lenni.
